Fák. Májusfa, karácsonyfa, égig érő fa, világfa, életfa, bódhifa, yggdrasil, varsafa és az entek. Mágikusak. Minden értelemben. Életet adnak, táplálékot, lakhelyet, menedéket. Misztikusak. Világokat kötnek össze. Gyógyítanak, nyugtatnak, feltöltenek. Egyik-másik több ezer évet él és tapasztal a világból. Mondhatni kortalanok. Hozzánk képest mindenképp. Különlegesek. Kommunikálnak, éreznek és társas életet élnek. Ölelj meg egy fát, karold át pár percre, és egy másik világ tárul fel előtted! Ott belül. Nem véletlenül ihletik meg a művészeket

Magányos fák. Nézem a képeket. Van, amelyik vigyázón őrt áll, van, amelyik tűzben ég, és van, amelyik lelket fagyaszt. Némelyik romjain új élet fakad. Mester és tanítványa. Történetük van. Tele vannak érzelemmel. Az egyik száraz, kopasz ágaival úgy magasodik felém, hogy a rettegés erdejében érzem magam. Egy másiknál pedig én is részesülök a lemenő nap meleg sugarainak simogatásából, mindezt az arcomon érzem. Csak úgy mint a szél erejét egy harmadikon, melyet cibál, „Gyere velem!”, és felerősíti a levelek suttogását. Szinte kiabálnak. „Nem megyek! Jó helyen vagyok! Nem vagyok magányos!” Láthatatlan szálak fűzik őket össze. Gyökereik ezer szálon futnak szét, és kapcsolódnak a világban. Egymással. Veled. Velem. Ezek a sorok villannak be: „alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”, „ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”, „itt élned, halnod kell”. Kapcsolódunk. A Magányos fák és én. Nincs többé magány