Mi is volna ez a Falusi idill? Sokakban talán leginkább nosztalgiát ébreszt, nagyszülők és dédnagyszülők egyszerű és nyugodt világát, amit náluk láttak, vagy amelyről ők is már csak meséltek, saját gyerekkorukat idézve – visszamerengve egy életre, mely bár küzdelmes volt, de a mainál mégis emberibb. Másokban a múltidézés helyett inkább romantika, egy elképzelt sosemlesz jövő: elhagyni a várost, leszámolni ezzel a steril és gépies modernitással, vissza a természetbe, belelátva azt az idillt, melyet a képzelet teremt az asztrálvilág álomszerű határán

Szerintem se nem nosztalgia, se nem romantika. Nem fényképszerű idea, nem álomszerű delej. Nem múlt, nem jövő. Örök jelen, plasztikusan és mozdulatlanul. Igazán akkor létezik, ha jönnek, akik nemcsak nézik, de látják is. Nem kell, hogy sokan legyenek: „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”, ahogy Berzsenyi írta. Nem olyan hagyomány, amit valaki itt hagyott, mint rovósámánok különös rúnáit, melyeket megoldókulcs híján önkényesen kódolunk, belemagyarázva a sajátot, dacolva az egyedül-valósággal. Élő Tradíció, a szellem alkonyából a bölcsesség hajnala felé néző tekintet, keletre vezető keskeny ösvény. A modern széles útról letérve a Föld földútjára, születő világosságba, kezdetbe, igaz tudásba

Míg a város sokaság és elenyészés, addig ez az idill visszamutat az egyszerűbe, az ujjainkkal számolhatóba, mennyiségből minőségbe. Nem valahol van, hanem ott, „ahol a madár se jár”: a lélek titkos tájain, mégis valóságosan.

Falusi idill – legbelül